Így kell ezt csinálni, kérem szépen. A Rocksteady 2009-ben már megmutatta, milyen a jó szuperhősjáték, a rajongók pedig egyöntetűen a műfaj netovábbjának kiáltották ki az Arkham Asylumot. Az elsöprő siker fényében a folytatás érkezése már-már törvényszerűnek tűnt, és két évig tartó lelkes fejlesztés után végre napvilágot látott a fiúk dolgozószobájában az Arkham City. A játékkal kapcsolatos elvárások nem voltak kicsik, hogy úgy mondjam, a készítők ráadásul nem csak azt ígérték, hogy hozni fogják az általuk felállított igen magas színvonalat, hanem még bőven túl is szárnyalják azt. A kijelentés pedig bármennyire is tűnt egy jelentéktelen marketingszövegnek, azt nekünk most mindenképpen le kell szűrnünk, hogy a Rocksteady fejlesztői bizony szavatartó emberek.
Ebben a városban valami nagyon bűzlik
A bűn városa
Alig egy év telt el az Arkham Asylum incidense óta, Gotham polgárait máris egy új probléma nyugtalanítja, a polgármester ugyanis több emelet magas, szikár falat húzatott fel a város kellős közepén, a fal által körülölelt területet pedig nemes egyszerűséggel elnevezte Arkham City-nek. A pláne ebben az egészben pedig az, hogy a piti tolvajoktól kezdve egészen a szuperbűzökig ide száműzte a söpredéket, ahol a börtöncellákban való sínylődés helyett „szabadon” ténykedhetnek a város sötét, mocskos utcáin.
Mi akkor vesszük fel a fonalat, amikor Gotham közkedvelt milliárdos playboya, Bruce Wayne épp a rendszert ellenző kampánya kapcsán tart beszédet a kapuk előtt, ám hirtelen kommandósok lepik el az utakat, hősünk pedig kisvártatva a fal túloldalán találja magát, Arkham City legújabb lakójaként. A város vendégszeretete azonban cseppet sincs ínyére, de miközben azzal van elfoglalva, hogy mihamarabb kereket oldjon, a fülébe jut, hogy Dr. Hugo Strange valami nagy dobásra készül, aminek Gotham lakossága látja majd a kárát. De mi lehet az a „10-es protokoll”, és kik vannak még benne? Az idő vészesen fogy, a Sötét Lovagnak pedig mihamarabb meg kell találnia a válaszokat, hogy megakadályozhassa a katasztrófát…
Vajon mindig a talpára esik?
A történetről játékélmény elleni bűncselekmény lenne akár egyetlen szóval is többet kifecsegni, de azt bizton állíthatom, hogy még az Arkham Asylum rendkívül szövevényes sztorijánál is jóval összetettebb eseménysort zúdítanak ránk a készítők, így rengeteg kaland és izgalom vár ránk a meglepetésekben és váratlan fordulatokban bővelkedő küldetések alatt. Ami pedig a legnagyobb újítás az elődhöz képest, hogy nem pici, zárt területeken kolbászolva eredünk a rejtély nyomába – persze azért időnként továbbra is a szellőző-, ill. a csatornarendszer igénybevételére fanyalodunk -, hanem egy egész várost barangolhatunk be kedvünk szerint. Persze az mindig meg van adva, hogy pontosan hová is kell mennünk, de hogy miként jutunk el oda, az teljes mértékben ránk van bízva; végigszaladhatunk az utcán, vagy tetőről-tetőre ugrálva érhetünk célt, de akár Batman spéci köpenyének segítségével is átrepülhetünk kisebb-nagyobb távolságokat.
A legjobb az egészben pedig az, hogy a városnak szinte minden négyzetcentimétere gondosan meg lett tervezve, és most nem csak az épületek és a környezet pazar grafikai kivitelezésére kell gondolni, hanem az olyan apró részletekre is, melyek életre keltik a várost, hogy a kitört ablakok, a leomlott hidak és a pislákoló neonfények mögött egy pulzáló, lélegző és velejéig romlott szörnyeteggé változva böfögjön fel egy jó nagy adag mocskot, mi meg szépen takaríthassunk utána. A fejünk felett helikopterek pásztázzák a romos, kihalt utcákat hosszú fénycsóváikkal, a sikátorok sötétjében bandákba verődött elítéltek gyülekeznek, itt-ott elrejtve pedig Rébusz trükkös feladványai várják, hogy megfejtsük őket (erre mindjárt visszatérünk). A rádiónk természetesen itt is mindig be van kapcsolva, így azt is nyomon követhetjük, hogy a fegyencek éppen miről diskurálnak, de időnként a jó öreg Joker is üzen nekünk valami szívhez szólót. Ezek az apróságok pedig olyan extrákkal gazdagítják a szabadon barangolás amúgy is frissnek ható élményét, hogy még akkor sem válik unalmassá a játék, ha esetleg huszonötödszörre kell átkelnünk ugyanazon a városrészen.
Ehhez a fejhez egy szolid smink édeskevés
The bat & the cat
Az Arkham City az első rész minden olyan mozzanatát megörökölte, ami a csúcsra emelte a Denevérembert, de úgy tűnik, a készítők kreativitása kiapadhatatlan, mivel rengeteg újdonságot is beleépítettek a programba. Már az első meglepetésért sem kell messzire mennünk, ugyanis rögtön a játék legelején a Macskanő bőrében találjuk magunkat, aki mélyen dekoltált szerkójában nem egy buliba készül, hanem egyenesen Harvey Dent széfjéből szeretne meglovasítani valamit, ám csúnyán ráfázik. A rövid kis affér után viszont máris váltunk a Bőregérre, hiszen mégiscsak Batman a játék címe, így értelemszerűen őt irányíthatjuk a fő küldetések nagyobbik részében.
Időnként azonban újra elmacskásodunk, mivel Selina Kyle is fontos eleme az Arkham City-nek. Igazi felüdülés az ő bőrében lófrálni, mivel az ő karaktere a gyökeres ellentéte szárnyas barátunknak. Lehet, hogy nem üt vagy rúg akkorát, de sokkal fürgébb, és különféle akrobatikus mozdulatokkal teszi látványosabbá a bunyókat, valamint rendelkezik egy ostorral is, amivel legalább olyan ügyesen bánik, mint Indiana Jones. Batmannel ellentétben a Macskanő nem tud repülni, viszont képes a karmait belemélyeszteni az épületek falába, így pillanatok alatt felugrálhatunk vele a legmagasabb torony tetejére is.
Mondd még egyszer, hogy szakadt a ruhám!
Mint említettem, a fő sztori alatt többnyire a Sötét Lovaggal kalandozhatunk, de a végigjátszás után sem dőlhetünk még hátra, mivel Arkham City továbbra is nyitva tart, így teljesen kötetlenül járhatunk-kelhetünk a városban, melynek néhány pontján lehetőségünk van szabadon váltogatni a két játszható karakter között. Pótolhatjuk továbbá az elmaradt mellékküldetéseket is, ami figyelembe véve, hogy a fő szál a maga 14-15 órájával csak a teljes játékidő kb. egyharmadát teszi ki, rohadt sok plusz órányi játékot jelent. Mellékküldetéseket egyébként a fő sztori alatt is bármikor vállalhatunk, és nem csak azért érdemes időnként belefogni egybe, hogy a teljesítésért kapott tapasztalati pontokból fejlesszük a felszerelésünket, hanem azért is, mert mindegyiknek saját, kidolgozott története van, ráadásul néhány szuperbűnözővel csak ezek kapcsán futhatunk össze.
Rébuszról is illene pár szót ejtenünk, aki jó szokásához hűen ismét elrejtett néhány rejtvényt a városban, ezúttal nem kevesebb, mint 400 darabot, melyek között az egész könnyűtől a rendkívül megizzasztóig mindenféle fejtörő akad. A rejtvények feloldásához ráadásul időnként nem elég az agytorna, hanem különféle bat-kütyüket is be kell vetnünk. A megérdemelt jutalmunk pedig néhány tapasztalati ponttal kísért Rébusz-trófea, melyek közül néhányat ezúttal kizárólag a Macskanővel tudunk begyűjteni, de hogy ne legyen káosz, ezek lilás-rózsaszínes külsőt kaptak.
Aki bújt, aki nem, megyeeeek!
Kinek kell a fájás?
Az igazságszolgáltatás egy olyan helyen, mint Arkham City sosem működik zökkenőmentesen, nekünk pedig igen gyakran kell jobb belátásra késztetnünk a galád gonosztevőket. A piti bűnözők általában csoportosan rontanak ránk; néha 10-20 fővel is kénytelenek vagyunk egyszerre megküzdeni, akik között egyesek puszta kézzel, míg mások zsebkéssel, baseball-ütővel vagy egyéb fegyvernek látszó tárggyal esnek nekünk, és ahogy az előző részben már megszoktuk, igen nagy csetepaték tudnak ennek megfelelően kialakulni. A harcrendszer alapjaiban nem változott, így továbbra is az ütés – hárítás - köpenycsapkodás és ugrálás, illetve ezek megfelelő kombinációja az, ami célra vezet bennünket, ha pedig sokáig nem tévesztünk ütést, ill. nem kapunk pofont, akkor bónuszként egészen új távlatok nyílnak meg előttünk, és hihetetlenül látványos módokon csapkodhatjuk szét az ellent.
Nem mindig célszerű azonban ajtóstól rontani a házba, némely fegyencek ugyanis elég komoly tűzerejű fegyverarzenállal lettek felvértezve, és elég egy óvatlan mozdulat ahhoz, hogy olyan lyukasan végezzük, mint egy darab ementálisajt. Hál’ Istennek, hősünk továbbra is otthonosan mozog a sötétségben, ráadásul a detektív módnak köszönhetően még a falon is átlát (a Macskanő szintén rendelkezik hasonló eszközzel), így könnyen átláthatjuk, hogy hányan ólálkodnak a közelben, és mennyi közülük a fegyveres, ezen tudásunkat felhasználva pedig lecsaphatunk rájuk az árnyak takarásából. Ellenfeleink azonban nem csak okosabbak lettek az elmúlt egy évben, hanem komolyabb felszerelést is szereztek, egyesek például éjjellátó készülékkel is meg lettek áldva, amivel könyörtelenül kiszúrnak bennünket, amennyiben nem vagyunk elég óvatosak.
Napkeltéig még van idő néhány mellékküldetésre
De nem csupán ilyen kis útszéli bandákkal kell leszámolnunk küldetéseink során, hanem jó néhány szuperbűnözővel is meggyűlik a bajunk. Az előzetesek kapcsán eleinte tartottam tőle, hogy elszalad a ló a készítőkkel, és csak vásárlócsalogatás céljából, esetleg ötletek híján tömik tele a játékot ismert ellenfelek armadájával, de legnagyobb meglepetésemre cseppet sem lett zsúfolt az Arkham City, ráadásul egyik szereplő sem került bele céltalanul, mindenkinek megvan a maga szerepe a történetben. A teljesség igénye nélkül itt van például Joker, Pingvin, Strange és Mr. Freeze, de a mellékküldetésekben is találkozhatunk olyan arcokkal, mint Bane, Deadshot, Zsasz vagy Poison Ivy. Rengeteg szuperbűnözőt vonultat tehát fel nekünk a Rocksteady, és ezt megfejeli azzal, hogy végig bizonytalanságban tart bennünket azzal kapcsolatban, hogy akkor most ki is áll a dolgok hátterében, és ki az, aki egyszerűen csak szórakozik velünk? Ez a bizonytalanság pedig remekül helyettesíti az előző rész klausztrofóbiás utóízét.
A bossharcok is csak javultak, és annak ellenére, hogy ezúttal sem lettek túl izzasztóak, azért garantáltan be fogjuk tölteni némelyiket párszor, mire átvergődünk rajtuk. Ezen kívül ötletesebbek is lettek, nekem főleg a Mr. Freeze elleni harc nyerte el leginkább a tetszésemet, aki egy fagyos laborban követ minket Terminatorként hatalmas fegyverével, nekünk pedig egy a ruhája gyengepontjait tartalmazó számítógépes elemzés alapján kell borsot törnünk az orra alá.
Kiváglak, mint macskát sz….!
Fontos újítás, hogy most már nemcsak felülről, többek közt vízköpő szobrocskákról függeszkedve támadhatunk a meglepetés erejével, hanem alulról is, például egy híd korlátjába csimpaszkodva, vagy akár a csukott ablakon berepülve is okozhatunk kellemetlen meglepetést ellenfeleinknek. Ami pedig még ennél is sokkal jobb, hogy végre lehetőségünk nyílik a batkütyüket is effektíven használni a harcok során, sőt, nem egyszer ez az egyetlen út a győzelemhez.
Ha már a kütyüknél járunk, akkor érdemes picit elidőzni ennél a témánál is, mivel szupererő híján hősünk csak ezekre az eszközökre támaszkodhat, melyeknek egy igen széles palettáját sorakoztatja fel nekünk a Rocksteady. Szinte minden megmaradt az előző részből az egyszerű denerángtól kezdve a kódfejtőn át a denevérkarmokig, ám némelyik egy kis módosításon esett át, vagy további funkciókkal bővült, melyeket ügyesen építettek be a játékmenetbe, nem egyszer pedig több kütyü jól összehangolt használatára kényszerülünk.
Haló, a szemem nem ott van!
Új eszközökkel is bővült hősünk fegyvertára, többek között füstbombákat hajigálhatunk a gyors felszívódás érdekében, vagy elektromos töltetek lövöldözésével hozhatunk működésbe gépeket, vagy nyitogathatunk ajtókat. Kalandjaink során pedig egy hatalmas cápával is összehoz minket a balsors, és bár kénytelenek vagyunk puszta kézzel lebokszolni a bestiát, azért titkon reménykedek benne, hogy a készítőknek van humorérzékük, és easter-eggként vagy valamilyen módon megszerezhető bónuszként ott lapul valahol Arkham City utcáin a cápariasztó bat-spray...
Eszközeinket meg még tovább is fejleszthetjük, új funkciókkal bővítve, hogy még hatékonyabbak legyenek, ám ehhez megfelelő mennyiségű tapasztalati pontra van szükség, ugyanis szintenként csak egyetlen fejlesztésre van módunk, így jól meg kell gondolni, hogy melyiket is válasszuk. A kütyük turbózásán kívül még a ruhánkat is ellenállóbbá tehetjük a közeli, ill. a távoli támadások ellen, de vadiúj kombókat és technikákat is elsajátíthatunk. A Macskanő pedig külön menüpontot kapott, hiszen játszható karakterként ő is megérdemli, hogy tuningoljuk kicsit. Éppen ezért célszerű időnként megszakítani a fő sztorit, és időt szánni néhány mellékküldetésre, mert az értük kapott tapasztalati pontok jelentősen megkönnyíthetik a dolgunkat a jövőben.
Kukucs!
Szép a ruhád, szép a lovad
Nem esett még szó a grafikáról, pedig ezen a téren is lenyűgöző munkát végeztek az illetékesek. A darkos képi világ megmaradt, és annak ellenére, hogy már nem a szűk terek uralkodnak, helyenként mégis sikerült még nyomasztóbbá és nyugtalanítóbbá varázsolni a környezetet. A város sötét és koszos, az épületek pedig romokban hevernek a bűn és a korrupció utcáin. Ehhez társul még egy meseszép karakterdizájn, ami tényleg elképesztően jó lett, és olyan hatást kelt, mintha a képregény alakjai elevenednének meg előttünk. Gyönyörűen, a legapróbb részletekig ki van dolgozva minden figura, a szerelések meg hihetetlenül menők. A lassításokkal megfűszerezett animációk is lehengerlőek, sokszor olyan érzésem volt, mintha egy filmet néznék, és erre a fantasztikus zene csak még inkább rásegített. Ennél többet azonban felesleges dicsérni a látványt, úgyhogy beszéljenek helyettem inkább a mellékelt képek.
Kirobbanó siker
Félig denevér, félig ember
A Rocksteady lehetetlent nem ismerve, a játékosok legnagyobb elvárásait és egyúttal önmagát is felülmúlva hozta el nekünk Az év játéka cím egyik legnagyobb esélyesét. Az Arkham City minden területen toronymagasan veri a legyőzhetetlennek hitt elődöt, és teszi ezt akkora könnyedséggel és eleganciával, ami már-már megkérdőjelezi a készítők egyszerű halandói mivoltát. A fiúk ráadásul még rengeteg területet szeretnének kiaknázni a témában, ugyanis saját elmondásuk szerint csak úgy duzzad a mellényzsebük a trükköktől és további ötletektől, és annyi lehetőséget látnak még a Sötét Lovag kalandjaiban, amiből lazán ki tudnának hozni még egy harmadik, sőt, akár egy negyedik, ötödik, hatodik részt is. Bármi is legyen a következő projektjük, mi várjuk sok szeretettel. 10/10