Ki hinné miket rejt a nagymama könyves szekrényének bugyra. Gardner krimije mellett egyéb apróságokra leltem, mint pl. Robert Bloch Psycho-ja, vagy éppen olyan poros őslelet bűnügyi regényekre, amelyeket mára már csak szinte antikváriumok rejtenek. A jelenleg tárgyalt regény is ilyen egyébként.
Erle Stanley Gardner - amúgy írói álnevek tömkelegét ragasztotta magára a fickó - a '30-as évektől kezdve futószalagon kezdte gyártani krimiregényeit, konkrétan 130 detektívregényt írt és ezek közül a Perry Mason karakterére kiélezett ügyek a híresebbek között vannak. A Szerencsés lányok esete Gardner harmadik regénye, amelyben Mason karaktere ugyan még kicsit szenvtelen és talán túlzottan közönyös, de a végkifejletre azért megkedvelteti velünk a logikai cselgáncsokban kitűnő ügyvédet.
Perry Mason hírhedt ügyvéd, jó pénzért dolgozik és ha valakit elvállal, akkor azt oroszlánkörmökkel védi bármi áron, törvénytelen maszatolások és a zsaruk kikerülése avagy megtévesztése rutinszerűen megy neki. Hitvallása szerint ugyanis, ha az ember hazudik a kopóknak az abban az esetben nem bűn, ha mindez a gyilkos lépre csalását szolgálja. Esetünkben Masont felbéreli egy jól öltözött, gazdag ficsúr, aki inkább tűnik szellemileg alultápláltnak, mint dörzsölt, ravaszdi burzsujnak. Arra kéri az ügyvédet, hogy védjen egy lányt bármi áron, bármennyibe is kerül, de a bíróság bizton mentse őt fel, akármilyen végkimenetelű dolgok is szóljanak közbe. Busás fizetséget - előre természetesen - kap érte, úgyhogy körüljárja picit az esetet majd elvállalja. A fickót Bradburynek hívják és azt állítja, hogy ezt a bizonyos lányt átverték, becsapták és elárulták. Ezt szeretné ha megbosszulhatná és jelentős kárpótlást kaphatna a hölgy. Egy bizonyos Frank Patton nevezetű úr művelte az átverést. Az első gond ott kezdődik, hogy Mason vértől bugyogó sebbel a mellkasán találja holtan az ürgét egy városszéli szolid kis motelban. A dolgok innentől mesterien összegubancolódnak és Masonnek addig kell folyamatosan információk, bizonyítékok után rohangálni a folyton őt kereső rendőrelvtársakkal a seggében, amíg meg nem oldja a látszólag pofonegyszerű ügyet.
Perry Masont Gardner úgy festi le, mintha ízig-vérig egy láncdohányos, penge elmés magándetektív volna. Holott egyszerű ügyvéd, aki profi a szakmájában, de ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, annyira kisvárosi nyomozásba hív minket a főhősén keresztül, hogy az ügyvédi jelző már szinte csúfolódásnak minősül. Persze amikor a szituációk és a szakma megköveteli, fejből előrántja a bűnjogi törvényeket, vagy a kiskapuk adta potenciálokat. Mason az expozícióban túl pedáns, átlagos ügyvédembernek hat, akiben az érdekesség hiánycikk. Gardner ezt csak mélyíti azzal, hogy a regény elején a szánkba rágja vagy háromszor, hogy mi a konkrét eset.
Lassú, tompa, középszerű a bűntény, amelyet eleinte inkább unalmas olvasni, minthogy érdekfeszítő volna. Ám amint túllép ezen az alaphelyzeten Gardner és felpörgeti a cselekményt, ezáltal a karakterei is érdekesebbé és nem utolsósorban rétegeltebbé válnak. Nem maradnak annyira kétdimenziósak és kiszámíthatóan együgyűek, mint azt az elején hittük volna róluk. Mindeközben Mason dohányfüstbe burkolt elmélkedései, és ügyes keresztlépései csak tovább mélyítik azt a hamisan felfestett detektív imidzset, amely annyira megkapó lesz a regény végére.
A kezdeti lassú tempó után a regény második felére szinte észre sem vesszük mennyire szaporán lapozzuk az oldalakat, a pergő és sűrűn előforduló dialógusok közepette, amelyek hajtják a bennünk serényen dolgozó kíváncsiságot. A kézenfekvő helyzetek és dolgok, már-már nem is látszanak annyira evidensnek, mint azt okosan gondoltuk mi. Apró, árnyalt szinte megbújó csavarokkal bontakozik ki a valódi bűntény. Ezzel egyenes arányban pedig, a kezdetben alig néhány helyszínen játszódó krimi jócskán kibővül, motelekkel, bárokkal és utazásokkal.
A kissé tompa, lassú és együgyűnek tűnő sablonos krimi a végére átvált egy egész kellemes olvasmánnyá. Gardnert 1961-ben az amerikai krimiírók nagymesterükké választották. Azt hiszem tudott a faszi.
