Johnny Marco (Stephen Dorff) a Hollywoodi fénylő csillagzat alatt éppen jól menő filmsztár. Lánya évek után bukkan fel és kapcsolódik be Johnny katatónikus életvitelébe, de a sztereotípiákkal ellentétben elsőre nem kavarja meg őt túlságosan. A széttett lábak arzenálja továbbra is szívesen várja, a whisky és a pezsgő ugyanúgy dől, ahogy a pénz a zsebeibe. De mégis: Johnny olyan, mint egy híres szobor. Mindenki vágyik rá, hogy láthassa, de végül a kíváncsi szemek magára hagyják, magányba burkolnak egy filmsztárt, akit millióan akarnak ismerni és még sincs mellette senki.

A fekete Ferrari folyamatosan szeli az utakat, mintha hosszú ideje keresni valamit, bármit, ami feljebb rangsorolja vezetőjét a nihilnél. Fényűző partik, rúdtáncos ikerlányok, rajongók, csillogó cukormázas motelek dugig kibélelve puncikkal, akik csak Johnnyra várnak. Minden adott, a felszín alatt még sincs egy deka értelem sem érzelem. A showbiznisz már régen felzabálta főhősünk lelkét, aki ezzel pontosan tisztában van, de egyszerűbb ha tudomást sem vesz róla. A 11 éves kislány, Cleo (Elle Fanning) hivatott ráébreszteni apját arra, hogy mennyire nem része az életének. Flancos motelekkel, csillogással és hírnévvel ugyan hatni lehet egy gyermek lelkére, sőt, királynőként érezheti magát, de ez pusztán ideig-óráig tartó képlékeny állapot. Olyannyira, hogy Johnny szinte fájdalmasan él egy gondterheltségmentes életet, amiben a legnagyobb problémája, hogy nincsenek problémái.

Ez az apatikus lét mindennél gyilkolóbb számára, és a merengésekben kitartott hosszú snittek is azt hivatottak ábrázolni, hogy mennyire semmije sincs, annak ellenére, hogy az ellenkezője mutatkozik meg a külvilág felé. Valahol épp ez a film legnagyobb terhe is, hogy a semmiről szól, szófukar, gyönyörűen becsomagolt, kellemesen dallamos, de a lényege, az egzisztenciális belső válság kopott és unalmas. Önmagában nem, de Sofia Coppola ezen tolmácsolásában bizony az. Művészinek művészi, csak túlságosan stilizált, minimalista rétegmű ahhoz, hogy a csodálatosan megkomponált operatőri munkán - és Stephen Dorff melankolikus, balladai játékán - meg néhány hangulatos zeneszámon kívül bármit is élvezni tudjunk belőle. Tömény 40 perc után még a befogadóképesebb nézőknek is elérdektelenedhet, de azon túl a hangulata ha csak karcsún is, de kitart a végéig, aztán elporlad a semmibe Stephen Dorff fekete Ferrarijával és mosolyával együtt.

Sofia Coppola filmes merengései nem a magamfajta nézőnek valóak, mert be kell valljam, hogy a sokak által éltetett Elveszett jelentés sem a szívem csücskének egy darabja. Kedvelem a melankóliába, drámába szőtt útkeresés történeteket, de ez a két mű engem a végtelenségig untat. Ráadásul a Somewhere-hez nem hogy előítéletmentesen ültem neki, szabályosan vártam és piszkosul örültem, hogy Stephen Dorff-é a főszerep. Más kérdés, hogy csak ennyi lett belőle. 5/10