Az amerikai családi filmek java mindig is szenvedett olyan kóroktól, mint a giccs, az igaz történet túldramatizálása vagy az émelyítően édes mondanivaló az álmokról és azok eléréséről. Ezt sajnos ez a Baseball-filmbe szőtt családi dráma sem tudja teljes mértékben levetkőzni magáról - a nagyobb baj, hogy nem is áll szándékában. Mindez azért kár, mert Dennis Quaid alkalmas lenne rá, hogy egy veterán, korban megcsúszott újra pályára tévedő sportolót alakítson, akiben máig ott bugyog az elnyomott és mélyre szorított tehetség és a szunnyadni nem akaró bizonyítási vágy. És ha ez a film nem a Walt Disney logóval lenne agyoncsapva, kissé komorabb és nyersebb lenne, kisváros, álmok, gyerekek és a velük ezerkétszázszor eljátszott klisék nélkül, akkor egy őszinte és realista sportdráma lehetne. Így inkább csak szédítő mese Amerika egyik kedvenc sportjáról.
Jimmy Morris (Dennis Quaid) már gyerekkorában is amint csak tehette dobálta a Baseball labdát esőben, fagyban, szélben csak játszhasson. De vannak ennél fontosabb dolgok az életben. Legalábbis az apja szerint mindenképp. Városról városra költözve a kis Jimmy sohasem tudott egy szezont végigjátszani az aktuális csapatában, mert a vasszigorral nevelő édesapja - Brian Cox a fináléban legyengül, de mindig is remek volt apa szerepben - a munkája miatt folyton költözött családjával. Míg végül elért Texasba, ahol Jimmy 30-as évei elején családot alapított, kémiát tanít, és a helyi kölykök baseball csapatának az edzője. De még mindig ott van benne az az elkeseredett játékos, aki nem tudta kellő időben kihasználni a lehetőségét majd lesérült és végleg elköszönt a profi karriertől. Egy lazán vett fogadás azonban újabb esélyt lebegtet meg számára. Az idő pedig hiába kezdte kirágni a korosodó baseballos szívét, fizikumán és csillapíthatatlan játékszeretetén ennek nyoma sincs. Sőt, gyorsabb a keze, mint valaha. Jimmy Morris a családapa esélyt kap, hogy megnyíljon előtte egy olyan világ, amiről már rég lemondott. Vagy ezerszer.
Persze, fikarcnyi eredetiség sincs a történetben, de a megvalósítás és a sok kifakult forgatókönyvi csavar átírásával egy bazi erős film lehetett volna belőle. A játékidő első egy órája konkrétan mintha nem is akarna igazán ezzel a magában őrlődő apafigurával foglalkozni. Mert úgy gondolja, előtte el kell hitetni a fiatalokkal, hogy nyerhetnek. És nyernek is, ez egy Disney-film, hello! A második egy óra viszont végtelenül szimpatikussá teszi ezt a kisvárosi fickót, aki kimegy a válogatásra és a három gyereke mellett dob párat, mert mindig ott van egy "hátha". Persze a három gyerek és a feleségre kihegyezett konfliktus úgy működik, mint a kettes számrendszer. Semmi meglepetés nincs benne, és néha talán már túlzottan is a képünkbe dugják a Két pasi meg egy kicsi című sorozat legkisebbjét, aki itt törpe kis taknyos.
Az operatőrt viszont egy rossz szó nem érheti, mert olyan gyönyörűen csavar naplementébe minden egyes dobást, a dobás előtti rituálék feszültségét, hogy az már-már karcolja a giccshatárt, de mégis olyan káprázatos marad végig, hogy mi csak bámulunk. Persze csak ettől még nem lesz jó a film, de hangulatilag végig kellemes és közeli marad.
Dennis Quaid, mint már említettem elbírna egy hasonló, de komolyabb szereppel is, viszont a kettétörök-egy-fát-és-közben-majd-beszarok tekintetén azért még illene finomítani egy hangyányit.
Mivel hollywoodi családi filmekhez próbálják szoktatni az embert gyerekkorában, ebből sajnos én sem maradtam ki és annyit láttam, hogy az még könnycseppből is sok, úgyhogy az utóbbi 10 évben elvétve ha belebotlok egy jobb fajtába. Ha pedig fél-évente évente becsúszik egy és legalább ilyen kellemesen jól esik, akkor az már jó pont. A Kevin Costner féle Baseball álmok azért bőven jobb mozi ennél, még akkor is ha abban a csodák hatványozottan fordulnak elő, de délutáni könnyed matinénak ez is jól fog esni a családnak. Talán. 7/10
