A brit filmipar mindig is képes volt rá, hogy nagy meglepetéseket okozzon és olyan filmekkel ékesítse a filmgyártást, amelyre Hollywood rothadó filmmagja egyre kevésbé képes. Az Attack the block pont ilyen: brit suttyókat helyez a középpontba és olyan elképesztő érzékkel figyel az arányokra, hogy azok még véletlenül sem csúsznak túl, vagy válnak közönségessé. Az elsőfilmes Joe Cornish érdemei pedig csak dagadnak, hiszen a rendezői és írói feladatokat is egyaránt ő intézte, mesterien. Ráadásul a negatív szereplőket a legvisszataszítóbb tulajdonságuk mellett is olyan rokonszenvesnek és szimpatikusnak ábrázolja, hogy végül hőssé emelve őket a saját gettójukból harsogja a nevüket. És vele együtt mi is.

Persze senki se asszociáljon valami kőkemény mélységű és vérvörös horrorfilmre, mert ezek az utcakölykök káromkodnak, szívnak és egy szörnyinvázióban is a mókát látják egy kis balhéra. Rögtön azzal indul a film, hogy a Moses névre hallgató 15 éves anyaszomorító és bandája kirabol egy szerencsétlen lányt a territóriumukon. Ezt zavarja meg a mellettük becsapódó elsőre meteorszerű képződmény, amely szétzúz egy kocsit. Moses agya rögtön kattan, hogy a verdában tuti akad valami elpasszolható és már fel sem kell törni. Csakhogy valami rátámad, és senki sem viccelhet a banda vezetőjével, úgyhogy petárdákkal és némi verekedéssel a helyi játszótéren vágja haza ezt a kis gizmót. Csakhogy a parádé akkor indul be igazán, amikor az űrből temérdek tűéles fogú és éjfekete gorilla-szerű rohadék száll alá, és mind őt akarják. Ekkor kerülnek elő különböző nagyságú és erősségű petárdák, baseball ütők, robogók és bármely eszköz, ami megtalálható egy bmx-es angliai suttyónál, és alkalmas szörnyirtásra.

Cornish forgatókönyve olyan könnyeden és szórakoztatóan adja szereplői szájába a poénoktól durrogó dialógusokat, hogy az valami fantasztikus. Szlengbe font heccek, trágár beszólások csattannak az angliai lakótelepen, ahol a kutyaként ugató, füvet termesztő drogdíler feka-repper éppolyan előforduló elem, mint a KRS-one-t hallgató gazdag füves fehér srác figurája. A felütés, hogy a piti bűnözés útjára lépő generációt állítja szembe az űrből érkező szörnyekkel, legalább annyira zseniális, mint a Kick-Ass szuperhős illúziója. A negatív karakterek megkedvelése általában is könnyebben és gyorsabban megy, - pláne ha ördögien coolra festik meg őket - ebben az esetben pedig különösen ügyesen teszi szimpatikussá őket a film.

A szörnyek ábrázolása jelen esetben csak másodlagos, de a kis büdzsé ellenére eszesen és kreatívan minimalistára szabták őket, hogy a gagyiságot szép ívben kerüljék ki. Kellően vérmesek, vadak és agresszívak ahhoz, hogy ne legyen könnyű őket legyakni. Ráadásul a forgatókönyvi csavarok ügyesen győzik meg a nézőt arról, hogy veszélyesebbek, mint azt elsőre gondolnánk. A karaktereket pedig mindvégig gyönyörűen mártja kellően feszes és izgalmas akciójelenetekbe Cornish, amelyekben maximálisan drukkolunk nekik.

Cornish a fináléhoz közeledvén ráadásul egy olyan áthallást is elhelyez a filmben, amelyre abszolút nem számítunk - bár nem is veszi véresen komolyan. Folyamatosan faragja és adagolja a kisebb csavarokat, meglepő szituációkba dobva hőseit. Szóval egyáltalán nem kell csodálkozni, hogy a nevesincs szereplőgárdához Nick Frost valószínűleg ujjongva csatlakozott - nem sokat szerepel, de baromira passzol a hangulathoz, - mert ezek az arcok maximálisan teljesítik Cornish követelményeit, és még a végén a rendőrszirénáktól villogó dicsmenet is az övék lesz. Tökéletes arányú, végig lendületes és élvezetes horror-, vígjáték- és akcióelemekben fürdőző film. Joe Cornish, ilyet kérünk még. 9/10