Aki a cím és a poszter alapján valami pörgős, izgalmas, látványos akciókavalkádra számít, és épp készül megnyomni a távirányítón a Play feliratú gombot, az most azonnal csapja arcon magát, vagy 10 perc után vegye ki a DVD-t a lejátszóból, és egy laza, de határozott mozdulattal hajítsa ki az ablakon. A DVD-t. Ne a lejátszót. 10 perc után ugyanis dögunalomba és totális érdektelenségbe csap át a film, aminek innentől kezdve nem a szórakoztatás a célja (hanem minél több díj begyűjtése). Aki mindezek ellenére is úgy dönt, hogy velem tart, az most kövessen, foglaljunk helyet együtt a nézőtéren, és kísérjük figyelemmel egy kiöregedő pankrátor sorsának alakulását.
Amikor felcsillannak a fények, és a hangfalak elüvöltik Randy „The Ram” Robinson nevét, a közönség tombolni kezd, és amíg a pankráció koronázatlan királya a ring felé halad, már mindenki sejti, hogy hamarosan óriási élménnyel lesz gazdagabb. Az ünnepelt sztár azonban 20 év elteltével már őskövületnek számít a szakmában. A több ezer szurkoló közül - akik annak idején egymást összecsiklandozva a gyönyörtől kiáltozták a „The Ram” nevet - mára csak pár tucatnyian kíváncsiak egykori kedvencükre, a hatalmas stadionokat pedig lepukkant iskolák tornatermei váltották fel. A bevétel még lakókocsi-bérlésre is alig futja, ezért Randy-nek robotolnia kell a megélhetésért. Magányos éjszakáit egy sztriptízbárban igyekszik feldobni, ahol egyre közelebb kerül a szintén kiöregedő táncosnőhöz, Cassidy-hez. Mikor egy szívroham derékba töri karrierjét, Randy „The Ram” Robinson munkát vállal egy vegyeskereskedésben, és elhatározza, hogy helyre billenti kapcsolatát rég nem látott lányával, Stephanie-val. Egy váratlan csalódás azonban ráébreszti arra, hogy ez a világ nem akarja őt befogadni, így kénytelen visszatérni az egyetlen helyre, ahol otthon érzi magát: a ringbe.
Ennyi lenne a sztori dióhéjban. Mostanra már a kevésbé szemfüles olvasó számára is világossá kellett, hogy váljon: ez bizony egy drámai sportfilm. Csak sajnos drámának nem elég drámai, sportfilmnek meg nem elég sportos. A történet lassú tempóban csordogál előre, mégsem szán elég időt a karakterek bemutatására. Néhány felvillanó újságcikk, pár itt-ott elhintett információmorzsa – ennyivel el is intézi a film a szereplők múltjának ismertetését. Ez csak azért nem jó, mert így az egymással való kapcsolataikról se kapunk tiszta képet, egyáltalán nem tudjuk átérezni a helyzetüket. Ez leginkább az apa-lánya szálnál zavaró, az már szinte úgy kilóg a történetből, mint annak idején Shaquille O’Neal a tornasorból. De a szerelmi vonal is igencsak hézagos és súlytalan. Túl sok kérdés marad megválaszolatlanul. Ha még szántak volna egy fél órát a sztori kipofozására, a karakterek kidolgozására, akkor sokkal jobb lenne a drámai szájíz.
A sport bemutatása viszont egész jól sikerült, csak sajnos marha kevés van belőle, hisz Aronofsky inkább a ringen kívüli eseményekre koncentrál. Mindannyian tudjuk, hogy Homer Simpson az egyetlen a világon, aki szerint a pankráció igazi, és azt is, hogy a megrendezés és a show ellenére a vér és az esések nagyon is valódiak. Ami viszont furcsa, hogy a filmben a pankrátorok nagyjából tíz szavas szókinccsel rendelkeznek, és nem egyszer ehhez hasonló mélységű párbeszédeknek lehetünk fültanúi:
- Helló, Tesó!
– Csá, Tesó!
- Nagy voltál, Tesó!
– Köszi, Tesó!
Ha ez még nem lenne elég, az öltözőben a hegyomlások előszeretettel ölelgetik egymást lenge öltözetben, izzadtan, csapzott hosszú szőke hajjal… (Aronofsky, te kis hamis…). Amit viszont jó volt látni, hogy egytől-egyig mennyire tisztelik még most is a nagy veteránt, akinek tulajdonképpen már csak ennyi maradt az egykori csillogásból.
A forgatókönyv tehát elég ingatag lábakon áll – és akkor még a kiszámítható, erőtlen, hatásvadász befejezésről nem is beszéltem -, ráadásul a Parkinson-kóros operatőr is csak ront a helyzeten. Nem volt rossz ötlet, hogy sokszor Randy mögött battyogjon a kamerával, mert megdobta az életszerű hatást, de túlzásba vitték. Szép széles háta van Rourke-nak, de percekig bámulni úgy, hogy minden mást eltakar a képből… hát, nem túl szerencsés.
Ami valamennyire megmenti a filmet, az a parádés színészi játék. Rourke egymaga lazán elcipelné a már említett széles hátán az egészet, de a Sophiet alakító Evan Rachel Wood, valamint a cicit villantó Marisa Tomei is kitesznek magukért. Kár, hogy a két színésznő nem igazán kap lehetőséget karakterének megformálására, ennél sokkal több vásznon töltött időt érdemelnének. Mickey Rourke viszont kap eleget, meg is mutatja, hogy kell ezt csinálni, élete legjobb formáját hozva. Nem csak a drámai pillanatokban remekel, hanem a bunyós részeket is akadály nélkül veszi. Nem egy Rey Mysterio, de a kora ellenre is jól mozog a ringben. Züllött, szanaszét botoxolt feje miatt pedig még jól is áll neki a pankrátor szerep. A zene is biztosan mindenkinek a kedvére lesz, Bruce Springsteen és Clint Mansell jóvoltából. Több dallam is elférne ugyan a filmben, de így is mindig tökéletesen passzolnak az adott jelenethez.
Nem egy nézhetetlenül rossz film a Pankrátor (bár közel áll hozzá), de nagyon durván túlértékelt. Jó színészek szar szerepekben, kellemes zenével egy semmitmondó, unalmas történetben. Jóval többnek akar látszani, mint ami, és jóval többet ki is lehetett volna hozni az alapötletből, de Aronofsky szokás szerint annyira erőltetetten igyekszik hatni a néző érzelmeire, hogy sok hatásvadász és feleslegesen elnyújtott jelenettel pont az ellenkezőjét éri el, így az igénytelen, csapnivaló rendezés mindent elront. 3/10 - Dr.Jones
Gevin:
A történetet Jones ismertette szóval azzal én nem bíbelődnék. A baj az, hogy a történetet csak nézte, de nem látta azt ami benne van. Nem vált részesévé. De ami ellen patetikus tiltakozásomnak legnagyobb a felhangja az a "Jóval többnek akar látszani, mint ami" - indítású mondat. Mert bizony Aronofsky-nál megesik, hogy belegyalogolva a néző arcába sokkalta többet akar átadni művészetéből, mint amennyi az valójában, de a Wrestler munkásságának ékessége: mert pont olyan egyszerű, minimalistára faragott, felesleges sallangoktól letisztult mű, aminek Aronofsky még csak a közelében sem járt eddig.
A Wrestler csordultig dráma, méghozzá olyan, ami nem csak, hogy lehúz a víz alá, de fel sem enged onnan. A kapcsolati dramaturgiában pedig nincs szükség hosszas kibontásokra, mert abból amit látunk pontosan tudunk következtetni arra, hogy a múlt milyen emlékképeket rejthet. A Wrestler nem akarja kiforgatni a zsánert vagy grandiózus egyediséget tunkolni bele, hanem kihasználja azt amennyire csak bírja. Mickey Rourke visszatérése pedig tiszta és gyönyörű. A felívelően induló, majd később hányattatott karrierje elfecsérlése, a külseje agyontorzítása után valaki még biztosít neki egy lehetőséget, ami nem kis dolog. Szóval nem akar ő már mást, csak színészkedni. És ennél nagyobb motiváció egy olyan karakter életre keltésével, aki szinte az ő életének szinonimája nem érheti őt - a sors és a film iróniája, hogy Rourke szinte minden díjat besöpört, kivéve azt a nyamvadt Oscart, de talán így még szebb az egész.
Randy sok mindent elbaszott az életében. Sőt, talán kijelenthető, hogy a pankráción kívül mindent. Így amikor az elmúlás kirekeszti onnan rájön, hogy már semmije sincs. Ezért keresi fel a lányát, hogy elmondja mi történt vele. És amikor egy "BASZÓDJ MEG!" egyszerűségével koptatja le őt, az az összes csonttörésnél és gyomorszájon vágásnál jobban tud fájni. És mégis: amit Randy általában az életében kevésszer, kap egy esélyt tőle, a lányától, akit 20 évig leszart és el akart felejteni. Egy ilyen egyszerű és fakóvá koptatott lelkű fickónak pedig nem juthat nagyobb öröm. Ezért nem értem, hogy Jones szerint az apa-lánya szálnál mégis mi olyan zavaró és miért lóg ki a filmből. Randy család híján fordul egyetlen lányához, még akkor is ha valószínűleg tudja mit várhat. Nem igazán maradt más reménye az élethez. Marissa Tomei és Rourke jelenetei pedig aranyértékűen közvetítenek egy szívizomig hatoló emberi kapcsolatot két elbukott és "kiöregedett" emberről. Gyönyörűbb és életszerűbb, ha akarna sem tudna lenni - legyen az egy szerény félmosoly Tomeitől, vagy a bárbéli párbeszéd, ahol Rourke mozdulataiban és hangjában minden érzelmi esszencia ötvöződik.
A kiragadott párbeszéd pont egy sarkalatos példa hiszen éppen a ringből kivergődőhöz szólnak és hát mégis mit lehetne akkor mondani?! Sőt, Randy valószínűleg ennél jobbat nem is akar hallani, mint, hogy ennyi évvel a háta mögött, még ma is azt mondják neki, hogy "Nagy voltál tesó!".
A kézi kamerás megvalósítás módfelett elcseszhet egy-egy filmet, de ebben az esetben kifejezetten erősebbé tette az empatikusságot. Semmi jelét nem éreztem annak magamon, hogy Mickey Rourke háta zavaró lenne, bár nem hiszem, hogy ott azokban a jelenetekben ezen lett volna a hangsúly. Csak diszkréten követtük Randyt a mindennapjaiba.
A Wrestler tiszta és egyszerű film, amiben az emocionális gócpontok mindennél nagyobb horderejűek és ezt csak azoknak tartogatja, akik rendelkeznek önmagukban némi empátiával. A befejezés tökéletes tornádóként söpör végig az érzelmeinken. A kiszámíthatóság itt és most nem hátrány, de egyébként is az egymás karjaiba borulást, a nyáltól habos amerikai klisémasszát Aronofsky messziről elkerüli. Randy, avagy Rourke bemegy oda, ahol az élet még nem vedlette ki magából, ahol nem számít egy menthetetlen lúzernek, ahol a melírozott lobonc, a giccses szerkó, a 80-as éveket idéző Rock and Roll és a mindenre képes közönség még ad néhány percnyi életet neki. Olyat, ahol még van valamije. 9/10