Sár, vér és sör. Említi az egyik főszereplőhölgyemény még a film elején, és bár utóbbiból csak a nagy találkozás alkalmával kapunk egy rekesznyit a többiben egyenesen tobzódik a film - főleg a második félidő. Neil Marshall második filmje klausztrofób gore-pornó, ami egy gyönyörűen tálalt expozícióval terít meg, mielőtt őrült zabálásba kezdene. Az expozíció - így másodszorra - talán túl hosszú, kissé lassúnak tűnik, de valójában Marshall profin készít elő: adrenalin- és feszültséginjekciókkal kokszolja tele a filmet, majd fokozatosan egyre ocsmányabbá és kilátástalanabbá váló szituációkban füröszti, hogy aztán a végén kirobbanjon. Egy folyamatosan vérző pokol, amiből csak egyetlen kiút van. Vagy annyi se.

6-os csajcsorda: egyikük tavaly ment át épphogy egy orbitális traumán, amiből igyekszik kikecmeregni. A többiek pedig kalandvágyuk, adrenalinéhségük csillapítása révén jöttek azért, hogy barlangásszanak egy jót. Sörrel kezdenek, sárral folytatják és vérben dagonyázva fejezik be. A barlangrendszerben ugyanis nem elég, hogy a kiutak elzáródnak, a világításuk és élelmük fogytán van, még valamiféle elcseszett torzszülöttekkel is bújócskázniuk kell. És nincs ipi-apacs.

A karakterek motivációinak egyre silányodó leképezése pazar: eleinte a menekítés, a segítségnyújtás és bajtársiasság eszméjének frontvonalán harcol mindenki, majd az egyre horrorisztikusabbá és életképtelenné váló körülmények a gondolatokat is a minimumra csökkentik. Már mindenki csak egy dolgot akar: túlélni. Kivéve a hirtelen vadállattá vált főszereplőt, aki mentené a még menthetőt. A forgatókönyv pedig expresszív csavarokkal visz be néhány gyomrost - Csákány. A. Nyakba.

Az utolsó fél órában aztán ösztönien tör elő minden állatias és túlélésre sarkalló ösztön. Persze ez előtt Marshall még bevet néhány gyönyörű elemet a félelemfaktort megnövelendő, amelyek cigányzenekar módjára muzsikálják el a rettegés taktusait - az egyik legszebb, amikor hanghatás nélkül ugrik hirtelen a képernyőre az egyik csaj (tökéletes példája a csendben kiteljesedő sokkoló hatásnak). Eztán jön csak a parádé, amikor az eddig lappangó horror hirtelen átvált akció üzemmódba. Beleket forgat, csontokat repeszt, agyvelőt spriccel és mindezt egy vérben tocsogó atmoszféra közepén teszi.

A befejezés kissé absztrakt, már-már túl sokat akar. A kevesebb néha több elve ebben az esetben helytállóbbnak bizonyult volna, de végtére a meglepetés ereje nem marad el. Neil Marshall egyértelműen legjobb rendezése - az első filmje közepes, és a többi sem mutat túl azon. Brutális, erőteljes, félelmetes és néha pofátlanul rémisztő.