Vegytiszta tesztoszteronfilm: olyan, mint a 80-as 90-es évek izompacsirta akcióhősei, több sebből vérzik, golyók szaggatták ketté, alig él, de a végén mindig feláll, elpicsázza az ellent és hősiesen tér nyugovóra. Justin Lin rögtön a franchise legrosszabb részével került bele az egyre csak fokozódó Halálos Iram szériába - a Tokió Driftben két dolog jó: Dj Shadow & Mos Def trackje, illetve az, hogy Vin Diesel feltűnik a végefőcím előtt (vagy után?) - aztán onnan szépített a negyedik résszel, majd azt a szintet tartotta is. Ugyanis a Fast Five nem tökéletes, nem újító - hogy is lehetne -, de tele van kemény és piszkos akcióval, régi ismerős arcokkal, olyan hangulattal, ami odabiggyeszt a szádra egy letörölhetetlen mosolyt. Az a fajta akciófilm, ami mára kihalóágban stagnál.
A gumiszagú illegális autóversenyektől ezúttal eltávolodtak a készítők, ami jót tett a szériának - bár azt hiszem, aki négy részen keresztül élvezte, az most sem nyavalygott volna. Heist filmet kovácsoltak belőle, amiben kopasz a kopasz ellen megy, majd egy verbuvált banda pályázik a helyi maffiabáró széfjére. Csapatcasting: az előző részek potenciálisabb figuráiban rejlő lehetőséget nyilván nem hagyták ki - Tyrese Gibson karaktere ettől még agyon volt erőltetve - élükön pedig a lassan kocsimárkanévvé érő Vin Diesel feszít fekete vagy éppen fehér atlétában, ami továbbra sem áll szarul neki. A forgatókönyvvel ezért nem is tököltek sokat ez érezhető, mert többször döcög is rendesen, de a vérprofi, fizikát keresztbe lenyelő akciójelenetek bődületesen jók. Intelligens jelzővel nem sértegetném a filmet, de annyira nem is retardált - a szinkron erre az állításomra mondjuk eléggé rácáfol.
A Fast five tudja azt, amit a Hollywoodi filmgyártás mostanában nagyon ki akar hozni a franchise-aiból, de csak néha jön össze neki: hangulatot teremt, nosztalgiázik, osztálytalálkozó kis fröccsel és nagy gázzal. Persze még mindig a kemény bunyó és a versenyzés áll neki legjobban úgyhogy erre gyúr folyamatosan. Természetesen dramaturgiailag nyilván kell az alapozás, az elmaradhatatlan családi klisék, - a terhességen szinte felröhögtem - az egymondatos indok, amiért Rock karakterét beleírták a forgatókönyvbe, vagy a kőgazdag drogbáró - Joaquim de Almeida a Desperado zseniális fő gonosza plusz 20 kilóval nehezebben és 16 évvel öregebben -, aki a pénzét mentené. Egyszerű, mint két pofon, de a gyakorlatban működik. Mert Diesel és Walker még mindig jó abban, amit már régóta csinálnak, Justin Lin pedig egyre jobb a tökös akciómontázsok rendezésében.
Ráadásul nem spóroltak ki egyetlen dollárt sem az akciókból, a játékidő nem úgy araszol a film végéig mintha rugdosni kéne, hanem rendesen kipörgeti azt a több, mint 2 órát - még ha néhány gyengébb átvezetéssel is - és nem effektelték hullába a robbanások illetve a totál lehetetlen variációkat sem. Lehet, hogy Vin Dieselen kívül senki nem tud túl nagy mélységeket villantani a színészérájából - nem mintha ő valami aduászt húzna elő - de valójában ez a kutyát nem zavarja.
A fordítókat viszont egy méteres rúddal kéne addig verni, amíg el nem felejtik ezt az ocsmány műszlenget, amit szinkron gyanánt gyártanak le a hasonló kaliberű produkciókhoz. A "bebasz a gebasz" és társai ugyanis már 10 évvel ezelőtt is gáz volt, nem hogy most amikor 2011-et ír a naptár. Paul Walker szinkronhangjának cseréje pedig továbbra is rejtély. Ezt csak úgy zárójelbe, mert a szinkront általában nem szokásom firtatni.
Visszakanyarodva: az utolsó szám felcsendülésével egy olyan happy end szambázik be végső mosolyfakasztó gyanánt, hogy a legnagyobb kamujelenetsor által okozott felszisszenésünket is képes feledtetni, ugyanis a karakterek utolsó nagy balhéjának gyümölcséből származó képsorok nem csak, hogy humorosak, de árad belőlük az a laza boldogság, amiért az ember lelke beleszeretett a popkorn illatú akciófilmekbe. Az meg egyértelmű, hogy a hatodik rész már tervbe van véve és Lin ki nem hagyná a rendezését. 8/10
