A kör az egyik legjobb horrorfilm, amit Amerika újrafeldolgozásban készített (meg amúgy is). Ha már a horror rovatban vagyunk, akkor megkockáztatom, hogy igen, ez a remake az amely az én személyes top-ötöm élmezőnyében vert tanyát. Méghozzá azért, mert csupán vásári tinihorrorként indul, majd abból vedlik át egy misztikus borzalomba, amely ráadásul többszörösen összetett. De az esszenciája mégis az, hogy zsigeri erővel csavar az ujja köré és bármilyen közhelyes, olyan borzongatóan félelmetes és aberrált, hogy a szobában lévő kör alakú világító powergombról nem tudod levenni a szemed miután megnézed. A tévéről nem is beszélve. Mindezt pedig csupán annyi hatásvadász eszközzel teszi, amely pont elég, pont jó, arányos, egy fél-ijesztéssel sem kell több belőle. Na: ilyen horror kurva-kevés van.

Megnézed a kazettát és hét nap múlva meghalsz. Rachel (Naomi Watts) így tesz, majd amikor ráeszmél, hogy a kaszás - illetve valaki más.. - úton van érte a mélyből, villámgyors ütemben kezdi felboncolni a dolog hátterét, amelyben egy olyan bűnügyre akad, ami túl megy bizonyos határokon. És ebben (is) igazán profi a film: az ügy felgöngyölítése közben mérnöki pontossággal adagolja a feszültséget, apránként szembesít egyre aberráltabb látomásokkal - a kazetta kielemzési fázisai egyre frusztrálóbbak. A "debil", bilifejű kisfiú absztraktsága, benyögött mondatai köhögik fel az i-re a pontot.

A kör, mint általában véve a horrorfilmek az ismeretlentől való félelmünkre épít, csak azzal a jól csavart trükkel, hogy szinte folyamatosan körülírja azt - firkálmányokkal, egyre többet sejtető információmorzsákkal. Szögként ver belénk egy egyre növekvő, elhatalmasodó félelemfaktort, amelyhez csak néhány ténylegesen brutális jelenetet használ fel. Ugyanis nincs benne hosszúra nyújtott vérorgia, a gore-t nem mélyíti, de ahol kell ott azonnal érzékelteti magát - legyen az a legeleje, vagy a vége, a bevillanó torz fejek a film talán leghatásosabb jelenetei.

Mindezt egybevéve A kör története, amelyet elmesél dramaturgiailag is mesterien megalapozott és konzisztens. Folyamatosan merülünk el benne - ez persze nagyrészt az atmoszféra számlájára írható - a kíváncsiságunkkal egyenes arányban nő a félelmünk, pontosan úgy, ahogy az okkultizmust tagadó újságírónő, azaz Rachel sem hisz efféle dolgokban, mégis egyre rémültebbé válik. Korántsem meglepő, mert a film atmoszférája, fényképezése, annyira beteg, hideg, tolakodó, frusztráló és nyomasztó massza, hogy ember nincs a talpán, akit ne borzasztana el legalább egy fél pillanatig. A folyamatosan szakadó eső, a szürke égboltra meredő kamera mind-mind félelemkeltő és hangulatteremtő egyben, amiért az operatőrt szépen vállon kell veregetni.

Brian Cox hátborzongatóan félelmetes mellékszerepével pár percben hozza ránk a frászt, azzal a baljós, sötét múltú vénember karakterrel, aki nem sokat cicózik, tudva, hogy mit tesz magával. Naomi Watts-nak a 21 gramm mellett ez a legemlékezetesebb alakítása, ahol tisztességesen is játszik, nem esik túlzásokba.

A kör után a "kislányos" horrorból klisé lett, hihetetlenül elcsépelték és agyonerőszakolták, amíg csak lehetett, de itt még az egész működik - és talán azóta sem működött ennél jobban. Ugyan az idő távlatából sokkal több fosatós-parázós részre emlékeztem (meg egy jelenetre, ami a 2-ben van és brutál), ennek ellenére ismét hozta azt a hangulatot, amit már 2002-ben is megteremtett. Az egyik legösszetettebb és félelmetesebb horror, amely ráadásul feldolgozásban nőtt túl az eredetijén. Kötelező darab.