" Szóval az idő üresség, de egyfajta anyag is."

Andrzej Stasiuk, lengyel író első regénye, amely 1995-ben jelent meg. Nehéz helyzetben vagyok, mert bevallom szinte semmit nem tudok a szerzőről. Annyit sikerült kiderítenem, hogy az egyik legismertebb író otthon és külföldön egyaránt. Úgyhogy inkább a regényről:

A fenti idézettel lehetne talán a legjobban jellemezni, hogy miféle témát boncolgat a könyv, cselekményén keresztül. Az idő fojtását, lélekdaráló pusztítását és a nosztalgia életben tartó erejét mutatja, néha már szabályosan hozzávágja olvasójához. Öt ember, közülük négy gyermekkori barát vág neki hegynek, völgynek, fagyos erdőnek. Az ok egyszerű: elbújni a világ elől. A totális izolációba mártózni azokkal az emberekkel, akiknek az utolsó szaros kis bajukat is tudod. Mert cimborák, barátok. Konspirációba bocsátkozni a világ ellen, partizánok módjára. Jó kis móka. Legalábbis ötük közül van, aki így gondolja. Az öt ember közt maga Stasiuk az egyik, aki végig saját perspektívájában narrálja el ezt a folyton valahová robogó utazás-masszát.

Később aztán ez a kalandnak induló mutatvány menekülésbe csap át, egy bizonyos határőrrel való konfrontáció miatt. De valójában ez csak afféle maszk. Stasiuk a belsőre koncentrál: tudatalattira, emlékekre, az idő túlértékelődésére. Mindezt egy olyan maszkulin atmoszférában, ahol a vodka a reggeli, az ebéd, a vacsora, töménytelen mennyiségű dohánnyal megbolondítva.

A regény első fele szabályosan csapong, telistele lengyel szlenggel, propagandával, olyan éles jelen és múlt közti váltásokkal, amik gyakran követhetetlenek. Nehéz olvasmány - vagy egy doboz cigit megettem mire a végére értem. Eleinte kerüli a túlzott tárgyilagosságot, öncélú eszmefuttatásai kommunista felhangokban, és olyan nehezen érthető kontextusban nyílnak ki, amelyeken szinte úgy kell átverekednünk magunkat. De végső soron megéri. Megéri mert a leírásai, a gyermekkori visszaemlékezései őszinték és nyersek. A regényen végigzongorázó gyermekkor, az előhalászott emlékek a nosztalgia legszebb és legkeserűbb pillanatait tartogatják. Barátságok leképezését olyan férfiak közt, akik isznak és basznak, füstölnek, és szarnak a világra. Akiket az élet megpróbált ugyan szétszakítani, - sőt, kisebb időtartamokra sikerült is - de az összetartozás ereje, valahogy mindig erősebb volt a világ mocskos és szétziláló hatalmától. A cselekmény hömpölygése aztán beindul, egyre több izgalom és feszültség gyülemlik össze a befejezéshez közeledvén, ami kellően dinamikussá simítja a regényt.

Ezen az öt emberen egyenként elhatalmasodik valami: folyamatos barangolásuk a legnagyobb fagyok közt állandóan vizesen, vodkával, cigivel és ihatatlan kávéval küzdve az éhség és az életben maradás ellen kikészíti őket. Száraz gallyakból táplálkozó tűz melegíti őket éjszakákon át. Mindegyikük akar valamit, de elfáradtak. Az idő fájdalmas tüskéi szúrják a bőrüket. Igyekeznek megszabadulni minden kínzó gondolattól, de végül a vezetőjük patetikus akarata tragédiába kergeti őket.

Szomorú és kérges regény ez. Pont ettől szép néhol.