„Három férfi számára a polgárháború nem a poklot jelentette. Csupán egy kis gyakorlást.”

Sergio Leonét az Isten is westernfilmek készítésére teremtette. A mester pedig ezt már korábban is bebizonyította az Egy maréknyi dollárért, ill. a Pár dollárral többért című zseniális műveivel, ám csak a Dollár-trilógia befejező része lett az, ami a kiforrott, magabiztos rendezésnek hála, elsöprő erejével kíméletlenül utasította maga mögé a műfaj képviselőit, és méltán érdemelte ki a filmtörténet egyik legjelentősebb alkotásának járó pozíciót.

A cselekmény – ahogy már megszokhattuk – a pénz körül forog; ezúttal egy elásott kincs az események fő mozgatórugója. A Csúf ismeri a temető helyét, ahová a zsákokat eltemették, de csak a Jó tudja, hogy melyik sír alá, viszont a Rossznak is a pénzre fáj a foga. Egyikük sincs könnyű helyzetben, hiszen nemcsak egymással kell megküzdeniük, hanem a háborúskodó katonákkal, ill. magával a sivataggal is.

A három címszereplő első ránézésre talán nem sok közös tulajdonsággal bír, ám jobban megismerve őket, be kell látnunk, hogy nem is különböznek ők annyira. A Csúf egy körözött bűnöző, a Rossz egy bérgyilkos, a Jó pedig egy fejvadász, aki időnként összeáll áldozatával, hogy minél több városban begyűjthessék az érte járó vérdíjat. Tulajdonképpen egyetlen dologhoz értenek mindhárman: a lövöldözéshez, és mindössze egyetlen cél lebeg előttük: meggazdagodni.

A Jó szerepében Clint Eastwood a már megszokott, és tökélyre fejlesztett Névtelen férfit alakítja; a Rosszat pedig a szintén zseniális Lee Van Cleef formálja meg, de a műsort mégis a Csúfot megtestesítő Eli Wallach lopja el, aki olyan briliánsan mozog a kelekótya bűnöző szerepében, hogy egy jóval magasabb szintre emeli az amúgy is fenomenális produkciót.

Leone ismét remekül ragadja meg a kor legjellegzetesebb vonásait, és mellette még egy nagy rakás háborúellenes mondanivalóval is megtűzdeli filmjét. A Jó, a Rossz és a Csúf a Dollár-trilógia legerőszakosabb, leglátványosabb és legizgalmasabb eposza: a történet lebilincselő, a jellemrajzok mesteriek, az akciók lehengerlőek, és a befejezés a filmtörténet egyik legnagyszerűbb zárása. Természetesen a zenéről sem feledkezhetünk meg, amiért külön dicséret illeti Ennio Morriconét, aki ezúttal is halhatatlan dalokkal járul hozzá a film sikeréhez.

Az utolérhetetlen Sergio Leone 1966-ban minden idők legtökéletesebb westernfilmjét alkotta meg, ami az idő próbáját kiállva, a mai napig egyedülálló a műfajban, ezért A jó, a Rossz és a Csúf a biztos kezű rendezéssel, a kiváló színészi játékkal és Ennio Morricone legendás dallamaival megérdemelten kapja meg a maximális, 10/10-es pontszámot.