George R. R. Martin könyvét feldolgozó sorozat, amit az HBO vett a kezébe, kis nyugalommal eltöltve minden olvasót és fantasy rajongót, hogy bizony a minőségi faktor igen magasan foglal helyet. A sorozat, amelynek a promó-kampánya hazánkban nagyobbra duzzadt, mint a Bölcsek kövére filmek hátsói összeadva, a kérdés viszont adott, hogy mennyire lesz ez elég. Ha a pilot eredetiségét, a kosztümös atmoszférát és a karaktereket veszem alapul, akkor bizony halványan kirajzolódik a jövő, ami jókat sejtet. Viszont ha az itthoni nézőket veszem figyelembe, akkor az első rész csak egy darab csont kevés húscafattal.
Az előző mondatom abból az aspektusból fontos, hogy a kezdő rész rendkívül lassan hömpölygő, ugyanakkor hangulatos középkori fantasy-elemekkel dúsított drámát mutat fel, ami a hazai nézőknek lehet, hogy kicsit sovány lesz (megmondom őszintén nekem is kicsit az volt). Ez az 1 óra elment a karakterek kissé felületes bemutatására - amelyekből rengeteg van - ezt fő csapásvonalként használta, közben egy kis vért is köpött a vászonra, és természetesen nem lehetett volna teljes duzzadó keblek nélkül sem - a vér és csöcs kombóból mindenképp az utóbbi dominál. A történet egy óra után sem sokkal jobban rajzolódott ki a ködösségből, annyi biztos, hogy itt különböző klánok és házak fognak harcolni a trónért - igen én is sejtettem a címből - vért, embert és istent sem kímélve, és ha kell a saját testvérüket dugatják meg egy tízezer fős hadsereggel a hatalom megszerzéséért. A pilot nagyrészt a Stark ház ismertetésével foglalkozik, aminek Eddard Stark, azaz Sean Bean az ura és vezetője. A különböző rokoni és baráti szálak pedig kígyóként kúsznak a szűk földalatti folyosókon, amiből a rengeteg ármánykodás és szarkavarás a regény ismerete nélkül is sejthető.
A színészek közül Peter Dinklage a perverz és alkoholista ördögfióka szerepében kifejezetten erős és jelentős karakter, aki hál' isten felpezsdített minden jelenetet, amiben feltűnt, ezzel megtörve az egyhangúságot. Az említett Sean Bean sem véletlenül trónol a plakáton - miatta még jobban érdekelt a széria - a kardozós és zsigeri erőre épülő, véres harcmezőkre kimerészkedő filmek és sorozatok tökéletes karakterszínésze, akit eszük ágába sem volt kihagyni, szerencsére. A gyerekszínészek remekül fokozták a hangulatot, ők szinte sokkal jobban feleltek érte, mint néhány érdektelen mellékszereplő. Természetesen szépségekből sincs hiány, bár nyilván a Spartacus szoftpornó és arcunkba fröccsenő cgi-vér tengerétől mérföldekre van, de a céljai is egészen mások. Jason Momoa megtermett izomáradata és pszichopata tekintete szülte végül az egyik legérdekesebb karaktert, aki kizárólag a "No" szóval operált, de az is bőven elég volt, a jelenléte megmerevítette a képernyőt.
A befejezés gyomorba térdelő cliffhangerrel zárult, ami az addigi sztoikus légkört eléggé felrázta, késztetve a nézőket a folytatás megnézésére. A GoT pilotja ebben a tavaszi napsütésben és húsz fokban vázolta, hogy "közeleg a tél", és bár nem fagyasztott meg a képernyőn át, remek atmoszférával és néhány érdekes karakterrel biztosította be, hogy az HBO legújabb produkcióját ezek után kövessem. A lassú történetvezetés a kezdeti státuszban és bemutatkozó időszakban pedig még éppen elfér, de 6/10-es pontszámnál nem érdemel többet a részemről.