Ennio Morricone megbabonázó füttyszó szólója ismét betereli a Névtelen Férfit a koszos, lőportól és whiskytől bűzlő gyönyörűen kietlen vadnyugat vásznára. Az Egy maréknyi dollárért sikere után viszont, Leone sokkal több szálat mozgat, több töltényhüvelyt hullat a porba, de nem feledkezik el a karakter központúságról, amely ismét uralja a vásznat és legfontosabb tulajdonsága a klasszikussá érlelődött trilógia második részének és a többinek egyaránt.
A történet középpontjába ezúttal három domináns karaktert helyez el a rendező. A névtelen fejvadász mellé ugyanis megérkezik Mortimer ezredes (Lee Van Cleef), aki gyilkos pontossággal bárhol és bármikor gyarapítja a hullák a számát, ravasz bajuszos róka, aki mintha már így jött volna a világra, - "..ezredes, volt maga fiatal is?" - és a született bandita, a gyilkos pillantású Gian Maria Volonté kelti életre a rablóbanda vezetőjét, Indiot. E karakterháromszög köré épül fel a cselekmény, amely az ezredes megismerésével indul, majd bankrablással, beépüléssel és rengeteg pisztolypárbajjal felvértezve halad csúcspontja felé. A két fejvadász eleinte játszadozik egymással, majd miután mindkettő bizonyította a másiknak szakmabeli kiválóságát, hamar ráeszmélnek, hogy itt bizony a célkeresztet, egy bizonyos emberre kell irányítaniuk és ez akkor járhat a lehető legjobb eredménnyel, ha mindezt közösen, együttműködve teszik. Ezért a fiatalabb belülről, míg a vénebb kívülről igyekszik satuba szorítani az őrülten vihogó Indiot, akinek fejéért tízezer dollár vérdíj üti a markát, annak aki elkapja, élve vagy holtan nem számít. És persze pár dollárral több is jár, a bandatagokért cserébe.
Erőszakból és akciójelenetből is jelentősen több van, mint az első részben, viszont ezúttal sem veti el a sulykot Leone. Nem a gyilkolás látványosságára fókuszál, hanem annak hatásaira világít rá, a pillanatokra, amelyek sokkal meghatározóbbak olykor, mint maga a tett. Érezhetjük, amint az idegeinken tangót lejt, annyira kiélezi a helyzetet, hogy a várakozásban szinte majd felrobbanunk belülről, majd hangos fellélegzéssel egybekötött megkönnyebbülést érzünk, amint lezajlott a szituáció. Ez különösképp érzékelhető, hiszen az akciókat megelőző jelenetek sokkalta hosszabbak, mint maguk az összecsapások - a bankrablás nagyon hamar lezajlik, a második szöktetés pedig talán a valaha volt leggyorsabb szökés, ami csak végbement filmvásznon. Az első részhez hasonlóan vért szinte alig látunk, de valójában nincs is rá szükségünk, nem kellőképpen szükségszerű a brutalitás.
A három főkarakter szinte mindenkit lesöpör maga mellől, egyszerűen nem hagyva helyet másnak. Eastwood olyan lazasággal veri el pusztakézzel a Vörös Cavanaugh névre hallgató körözött banditát, hogy a szájában füstölgő szivarnak csak a füstje remeg meg a levegőben, de az is csak egy pillanatra. Tökéletes magabiztossággal megy szembe mindennel és mindenkivel, de ugyanakkor nem veszti el a fejét, elővigyázatos marad mindvégig. Lee Van Cleef, azaz Mortimer ezredes bölcsen és megalapozottan építi fel mozzanatait, de ha gyilkolni kell egy percet sem habozik. A vakmerőséget pedig meghagyja fiatal társának. Gian Maria Volonté Indio-ja velejéig romlott gazember, akinek néhány pillantása szinte azonnali fejlövéssel ér fel, az ábrázatába beleforrt a kiszámíthatatlanság és a hidegvérűség, egy kósza pillanatra sem képes levenni róla az ember a szemét.
Leone spaghettiwesternje az izgalmak mellett ugyanakkor nem felejt el viccelődni sem. A fogadóban a tulaj felesége, majdhogynem kibuggyanó melleivel önmagában megér egy mosolyt, hát még amikor kiderül, hogy a férje mivolta cseppet sem zavarja a csábításban. Mégis a szakállas öreg jelenete, "vonatkálváriája" a legszórakoztatóbb pont a filmben, ahol még maga a Névtelen férfi sem mer újat hozni vele, hiszen még a végén kijön a béketűréséből. A sok pengeélen táncoló feszültség teljes pillanatot remekül szabadítja fel ez a néhány humoros snitt.
A végső jelenet végkimeneteléhez ugyan semmi kétség nem fér, mégis kellően intenzív marad és úgy zárul, ahogy annak lennie kell: beteljesedett bosszúval, tűzpárbajjal, felmarkolt fizetséggel, és egy csipetnyi humorral.
A Pár dollárral többért cselekményvezetése és fordulatossága talán tartalmasabb, mint elődjéé, ugyanakkor annak letisztult egyszerűségével személy szerint jobban szimpatizáltam. Persze a hangulatfaktor, a dohányfüst, a puskaropogás, az akciók egytől egyig megtalálhatóak mindkettőben. És az elmaradhatatlan Morricone taktusok koronázzák meg és teszik teljes egésszé, a klasszikussá vált Dollár-Trilógia második felvonását. Az értékelésem 8/10, de az első rész egyelőre maradandóbbnak tűnik számomra.
