A börtön szar hely, egy "monoton rémálom" a hétköznapi ember számára. Charlie Bronsonnak viszont a börtön maga a színpad, a pódium amelyen előad, a bűnözőkből álló publikum pedig üvöltéssel, éljenzéssel ünnepli őt, hiszen híres ember. 30 évet töltött magánzárkában és a legerőszakosabb elítéltként tartják számon, aki soha nem ölt embert. Egyetlen bűne volt mindössze: híres akart lenni.



"Charles Bronson vagyok, Nagy-Britannia legerőszakosabb rabja."

Nicolas Winding Refn (Pusher trilógia) vitte vászonra Michael Peterson alias Bronson élettörténetét, amely brutális, drámai, és a maga őrült és perverz módján művészi. Mike Petersont egyetlen cél hajtotta egész életében, a hírnév. A film elején közli, hogy nem tud énekelni, csapnivalóan színészkedik, egy valamihez viszont emberfeletti módon ért, az pedig nem más, mint a bunyó. Ez igen hamar kiderül, amikor az iskolában kiüti az egyik diákot, majd tanórán megismerteti a pedagógust az öklével, aztán hozzávág egy asztalt. Nem telik bele sok időbe, míg eljut a börtönig, ami neki csak valami hotel, ahol csupán azért szállt meg, hogy aztán felléphessen. Az agresszió neki olyan, mint Bungee Jumping közben a felszökő adrenalin, csak nála nem csillapodik hiába ordítja ki magából, hiába ver össze tucatnyi fegyőrt, folyamatosan termelődik, ő pedig használja. A fizikuma tökéletesen kiépített, elméjében szűnni nem akaró akarat rejtőzik, amely 120-al repeszt és egy pillanatra sem lassít. Bronson kálváriája akármennyire véres, mocsokkal és erőszakkal teli, egyszerűen tiszteletre méltó.

Refn az újabb példája annak, hogy a brutalitás és az erőszak igenis művészi szintre emelhető, a fröcsögő vér nem csak holmi hatásvadász eszközként használható, és a nyers erő olykor vezérelhet egy embert, a számára nemes cél eléréséhez. Persze ezt nem mindenki fogja meglátni a Bronsonban, ahogy az előítéletekkel sem kíván harcolni, mindenki azt láthatja benne, amit szeretne: egy őrülten erőszakos tébolyult vadállatot, vagy esetleg egy szellemileg megtörhetetlen embert, akitől a céljait semmilyen földi erő nem képes elválasztani.

A rendező ezúttal sem hazudtolja meg önmagát, a nyers és alternatív valóságot összemosva teszi emlékezetessé ezt a 90 percet - a karakter már önmagában megragadó - amely ugyan néha elmélázik és belassul, de sohasem fárasztja nézőjét. Groteszk humorral öleli körbe az akciójeleneteket, és néha hirtelen köp az arcunkba egy-egy káromkodást, amitől majd hanyatt esünk az egyik percben, a következőben pedig már mosolygunk. Ugyanakkor, mindezekkel együtt magával hurcol némi elvontságot, a bevett kliséktől öklendezik és ha nem vagy kíváncsi rá, akkor egyszerűen kirugdos az ajtón.

Tom Hardynak valami eszméletlenül mély szintre kellett süllyednie, hogy képes legyen eljátszani ezt a karaktert. Amit bizony tökéletesen megold, olyan játékkal kelti életre az együgyű izomköteget, amely az egyik pillanatban még teljesen kedvelhető, a másikban pedig képes lenne a felismerhetetlenségig verni akárkit. Folyamatos bizonytalanságban képes tartani, nem lehet előre látni, hogy mire készül, viszont minden helyzetben ott az a nyugtalanító érzés, a levegőben szinte szaglik a feszültség, ha Bronson elnémul és csak mered maga elé, vagy a képünkbe.



Még kiemelendő a soundtrack, mely feltölti a jeleneteket, néha szinte már túlcsordulóan lüktet az elménkben, majd szép lassan elhalványul. A Bronson végül sokkoló ridegséggel vonul a színfalak mögé, bennünk hagyva valami zsigerit, művészit, valami ösztönöst, mely sokáig képes emlékezetes maradni, akár így, akár úgy. Megérdemel egy 8/10-et.