Idáig hallik a popcorn ropogás, sorban érkeznek az előzetesek, én pedig azon agyalok, hogy a Drive Angry-re szívesebben beültem volna. Aztán megjelenik a szokásos 16-os, sárga karika (a besorolás egyébként pg-13, wtf?) és záporoznak a meteoritok, robbanások fülsüketítő zaja árad a hangszórókból, amikor belecsöppenünk a Battle: LA első jelenetébe, ahol még semmit sem értünk, de reménykedünk, hogy tartja majd a magas fordulatszámot. Vágás, bemutatkoznak a tengerészgyalogosok, kis szelet mindegyikük életéből, ami sajnos dögunalmas interpretációba fordul át, így az első 20 percet már tuti buktuk, de még pislákol a lámpa halvány fénye az alagút végén, és csak az ufokon múlik mikor alszik ki, vagy hogy kialszik-e egyáltalán.
Nantz (Aaron Eckhart) törzsőrmester épp leszerelőben van, kijelenti, hogy neki már elég volt a háborúból, kiszáll. Ekkor jön, ami nélkül nem lenne film Nantz őrmesterrel a főszerepben, miszerint berendelik egy alakulathoz, annak okán, hogy idegenek kezdeményeztek támadást a Föld ellen. Pontosabban, eleinte meteoritok záporát erősíti meg a sajtó, majd kiderül, hogy ezek bizony fuckin alienek és nem bratyizni jöttek. Az elmúlt két évben hány ilyen fajta film is készült? Namindegy. A majd 2 órás játékidő szinte teljes egészében egy mentőakciót mutat be, ahol ez a bizonyos egység, próbálja kihúzni a túlélő civileket a biztos halálból, miközben a saját töküket is mentik a satu szorításából. A végső ütközetet természetesen nem hagyták ki a kliséáradatból, mielőtt a cast felirat gördülne a vászonra.
Jonathan Liebesmannak - aki rendezett már egy Texasi Láncfűrészes előzményt - miután elolvasta a forgatókönyvet két esélye maradt a teljes bukás megelőzésére: az akciójelenetek és a látvány. Miután ezt rábízta egy Parkinson-kóros operatőrre - innen is jobbulást kívánok neki - nem igazán maradt bevethető tartalékmuníciója, még jó, hogy volt nála gyógyszer a tünetek enyhítésére. Így van, hogy látjuk mi történik, amikor mindenki tüzel, mint a veszett egér és lehetőség nyílik az akcióorgia élvezetére, aminek reményében jegyet váltottunk (mert másért minek?) a pénztárnál. Az arcunkba robbannak a bombák, gépek tüzelnek minden felől, a tengerészgyalogosok pedig vicsorítva darálják a robotszerkóba öltözött idegeneket, amiért vagy az elégedettség, vagy a széles perverz vigyor, vagy ezek együttesének kölcsönös hatása ragad majd az ábrázatunkra. Ezért csak sajnálni lehet, mikor elfogynak a pirulák az operatőr mellékzsebéből. A lények kinézete egyébként teljesen tompa, szinte antihorrorisztikus, a jelenlétük pusztán csak azt szolgálja, hogy legyen kit ölni a vásznon. Még az a bizonyos "gyomorforgató" jelenet sem mutat túl egy általános sablon szisztémán, a bizonyos "mindenkinek van gyenge pontja"-án.
A másik nagy hibája, a drámai karakterek beleerőszakolása a történetbe, ami eleinte megmosolyogtatóan súlytalan, majd később - talán a látvány miatt - az elviselhető szint felé tesz lépést, de hiába Aaron Eckhart, hiába Michelle Rodriguez, - akinek ezúttal megkegyelmeztek az írók - ebbe az akcióscifibe a legkevésbé hiányzott a háborús dráma, a soha senkit nem hagyunk hátra szisztéma, vagy a kisgyerek elveszti az apját és ennek jelentős hangsúlyt tulajdonítunk felfogás. A fókusz képtelen volt hiteles szögben rájuk helyeződni, ezért túlzott egyszerűséggel, ezek százszor látott felesleges elemek sorát képezték a produkcióban. Aaron Eckhart tud élni a kamera előtt, minden egyes megmozdulása rutinszerűen csapódik le, de egyszerűen nem kellett igazán érdemlegeset mutatnia, így nem mozdult el a középszerűségből. A papírsúlyú katonák között persze egyértelműen ő a legdominánsabb karakter.
A soundtrack néha összezavaróan vonultatott fel, inkább a Ryan közlegény megmentésébe illő taktusokat, mint sem egy "ufókat ölünk, mert köcsögök" központú filmbe, de bárcsak ez lenne a Battle: LA legnagyobb hibája. Túl nagy ígéreteket ugyan nem kellett betartania, hiszen valahol tényleg csak ennyit ígért az előzetesében, de azt sem tudta hozni maradéktalanul. Imbolygott a színvonal, néha agyszaggatóan perfekt akciókat láttunk, máskor azért sírtunk volna, mert borzalmasak a drámai párbeszédek, amik feleslegesen hosszúra dagasztják a játékidőt. A befejezés pedig ostoba és röhejes módon ágyaz meg a folytatásnak, ami reméljük sosem készül el, vagy egy teljesen más gárda kezében talál majd gazdára.
A Battle: LA egyszeri szórakoztatásra készült filmanyag, annak sem a legtökéletesebb, de azok a pillanatok, amikért az átlagember befárad a moziba, néhol fellelhetők benne. Persze az igazi filmrajongóknak ez édes kevés, az ő igényüket nem fogja kiszolgálni, csupán halvány kísérletet tesz rá. A moziélmény talán 1 pontot rátesz, ezért 6/10 a vége, de az újranézés gondolata valószínűleg sosem fordul meg a fejemben.