Danny Boyle nem csupán egy anatómia leckét rendezett, hanem olyan akarat- és adrenalinbombát zúdított a nyakunkba, ahol a végén csak egy mély levegőt tudunk venni és elismerni, hogy milyen erős és kitartó emberek vannak szerte a világban. Mert aki ekkora szellemi erővel bír, és a lélekjelenléttel gladiátorként küzd, annak semmi sem való jobban, mint maga az élet.
Gyorsan és impresszíven indul a film, amikor megismerjük Aron Ralstont, aki egy adrenalinfüggő, élvezethajhász srác, hirtelen gondol egyet, összekapja a cuccait, nekivág az éjszakának, beleüvölt és élvezi, hogy csak hárman vannak: a zene, az éjszaka, és ő. Közben a Canyonlands Nemzeti Park felé tart, amit második otthonának tekint és már eléggé kiismeri magát a környezetben. Folyamatosan az izgalmakat, a kalandot keresi. A két lánnyal való találkozás csak még magasabb fordulatra pörgeti a tempót, amit Danny Boyle tudatosan művel minden filmjében. Itt viszont azért van rá kiemelkedően szükség, mert a bevezetés után egy szűk helyen kell alkotnia, és fenntartani az izgalmakat. Mindezt úgy tárja elénk, hogy esélyt sem ad arra, hogy unatkozzunk vagy fáradt szemhéjainkkal küszködjünk. Aron tovább surran, amikor bezuhan a sziklák közé és a kezét az egyik szikla odaszorítja a falhoz, képtelen szabadulni. Innen meghagyom mindenkinek a felfedezés örömét.
Baromi magas intenzitással pulzál végig a film, amikor a legapróbb fordulatok is a legnagyobbá nőhetik ki magukat, legyen az egy álom, vagy néhány felvétel a kamerán. Ez a szorított helyzet olyan érzelmi mélységekbe taszítja a főhőst, amit mi is átélünk vele, akkor is ha még csak sziklák közelében sem jártunk soha, pontosan ott vagyunk, mindent átérezve.
James Franco minden gyengébb kilengése (The Ape) ellenére tökéletes alakítást nyújtva hozza a folyamatos kitartásért és túlélésért küzdő karaktert. Nem gondoltam, hogy ennyire meghatározó lesz, de ilyen hiteles alakítás nélkül bizony nem születhetett volna hatásos dráma. A gondolatok, a töprengés a megoldáson, mind olyan elem, amin precízen végig kell gyalogolni, még ha a halál fogalma sem kerüli el az elménket. Franco megalapozott hitelességgel barangol végig, minden szép emlékén, a sokk okozta halucinációkon, és még a legmélyebb pillanatokban is képes egy talkshowt prezentálni nekünk, ami a saját hibáit hivatott kifigurázni, a saját hanyagságát is felróva amiért ebbe a helyzetbe került.
A film leghatásosabb pontjai az emlékek megelevenedése, amin képtelenség nem magunkba nézni. A boldog gyermekkort, szüleinket vagy a szerelmet felidézve egyszerűen nem lehet érzelemmentes maradni, talán csak ha sátánista, hard metálon nevelkedett Marilyn Mansonok vagyunk. A rendező pontosan tudta ezt, s a felvillanó képek a hozzájuk társított párbeszédekkel, zenékkel, a szívünkbe marnak, pedig egy pillanatra sem lép olyan fázisba a történet, ami sajnáltatná Aront.
Az ominózus jelenet - amit az igaz történet mivoltából adódóan, sokan ismerhetnek - önmagából kifolyólag felkavaró, s ha még ezt Aphex Twint megszégyenítő ricsajokkal kombináljuk, akkor néha már azt érezhetjük, hogy az agyunkat püföli valami, amitől a hideg kiráz minket. De a kilátástalanság, a sok végiggondolt lehetőség után, ez az egyetlen lépés maradt, ami a kiutat jelentheti. Ezt Aron pontosan tudja és képtelen vagyok felfogni, hogy lehetett rá képes, de hogy hatalmas tanleckét adott ezzel embertársainak az kurvaélet.
A soundtrack ismerősen csenghet, mert Boyle mester ezúttal is - mint a Gettómilliomosnál - A. R. Rahmanra bízta a zenék kiválasztását/megalkotását amit nem véletlenül tett. Egyszerűen minden érzelmi csúcspontra megfelelően reflektál a zene, akkor is amikor az elején Aronnal együtt rohanunk vagy amikor az előbb említett legdurvább jelenetben szorítjuk a karfát.
6 Oscarra jelölték a filmet, amiből kettőt én kapásból átnyújtanék, mert abban tényleg lehengerlő volt. Danny Boyle inspiráló tanmesét adaptált filmmé, ami sok hibát jelenthetett volna, de az egysíkúságot kikerülve profi produkciót láthattunk. Nem fog mindenkinek tetszeni a 127 óra, és nem fog mindenkit elgondolkodtatni, de aki szereti a kitartásról szóló filmeket és nem tántorítja el az igaz történet alapján klisé - ami itt kivételesen szerintem csak emel a hangulatán - annak baromi jó filmélményt fog garantálni. Az értékelésem 9/10, először 8 pontot akartam adni, de egyszerűen nem volt olyan hibája, vagy félresiklott jelenete, ami miatt le kellene vonnom 1 pontot.
