Ritkán látni jó remake-et, hát még olyant, amelyik az eredetin is túltesz. Ha emlékeztek még, múltkor meglepődtünk azon, hogy az And Soon the Darknessből milyen unalmas feldolgozás készült, de hiába, rossz alapanyaggal nehéz bármit is kezdeni. Éppen ezért volt félő számomra, hogy az I Spit is hasonló sorsra jut, hiszen az eredeti változat valami borzalmasan gagyira sikeredett (akit érdekel, purgánál olvashat róla részletesebben).

Egy fiatal írónőről, Jenniferről szól a történet, aki egy eldugott kis tóparti házba költözik, hogy ott nyugodtan befejezhesse regényét. A helyi vagányoknak hamar megtetszik a gyönyörű, nagyvárosi lány, de az udvarlás egy igencsak sajátos formáját választják, így gyakorlatilag libasorban erőszakolják meg. Azzal azonban nem számolnak, hogy Jennifer visszatér, és egyesével vadássza le őket…

Annak ellenére, hogy a ’78-as filmen felváltva aludtam és röhögtem, nagyon vártam a remake-et, mivel az előzetesek egészen meggyőzőek lettek, és ez némi bizakodásra adott okot. A lelkesedésem azonban hamar letört, egészen pontosan már az első másodpercekben. Az történt ugyanis, hogy szinte a legapróbb különbség nélkül, az eredeti változat képkockái köszöntek vissza a képernyőről. Mondanom sem kell, mennyire örültem ennek, de persze hajtott a kíváncsiság, ezért nem vágtam ki egyből a filmet – szerencsére -, mert rövidesen kiderült, hogy a kételyeim alaptalannak bizonyultak.

Az eredeti I Spittel két nagy probléma volt: egyrészt borzasztó unalmas, másrészt pedig paródiába illő színészi alakításokat vonultatott fel. A remake készítői viszont nemcsak felismerték ezeket a hibákat, hanem igyekeztek kijavítani őket. Rengeteg felesleges jelenettől szabadították meg a forgatókönyvet; a motorcsónakos részeket például egytől egyig kivették, valamint az originál legröhejesebb pillanatait, az erdős meneküléseket is egész ügyesen helyrehozták. Az unatkozást tehát kihúzhatjuk a negatívumok listájáról, mert hamar felpörögnek az események, ráadásul Jennifer szenvedései is sokkal átélhetőbbek, mint az eredeti műben. A hitelességtől persze még mérföldekre van, de legalább már korántsem nevezhető kínosnak (ehhez pedig nagyban hozzájárultak az elfogadható színészi alakítások is – bár a gyépés enyhén túlzásba vitte…).

A durvulás igazán csak a film második felében következik, amikor a lány bosszúhadjáratot indít támadói ellen. Innen egy lájtosabb torture pornba csap át az egész, csak sajnos hamar elfogynak a fiúk. A kínzások kreatívak, és igaz, hogy nem mindent mutat a kamera, de nagyon keveset bíz a néző fantáziájára. A látvány tehát nem rossz, és ehhez a főszereplő személye csak még inkább hozzátesz, ugyanis Sarah Butler poszteren is hangsúlyozott popója az operatőr részéről is igen nagy figyelmet kapott.

Nem mondom, hogy nem maradtak hülyeségek a forgatókönyvben, és azt sem, hogy különösebben jó film lett az I Spit, de az eredetit minden téren felülmúlja. A véres jelenetek nagyon tetszettek, csak azokat elég gyorsan lerendezték. A feszültségre jobban is rágyúrhattak volna (ha már szűk két óra a játékidő), de az apróbb üresjáratokat leszámítva azért szórakoztató film, ezért tőlem most egy nagyon erős 6/10-et kap (ami kétszer annyi, mint amennyit az eredetire adnék).