A tévének hála, az elmúlt jó néhány év alatt igazi klasszikussá nőtte ki magát a két csipkelődő szomszéd története, ami annyira hozzátartozik már az Ünnepekhez, hogy egyszerűen nem telhet el karácsony Max Goldman és John Gustafson nélkül.

 A két öreg szomszéd hétköznapjai látszólag unalmasan telnek, reggelente kiássák a kocsijukat a hóból, beugranak a helyi vegyesboltba sörért, aztán irány a tó, és kezdődhet a pecázás. Közben azért elég keményen oltják egymást, de ettől még ők a legjobb barátok. Ez a barátság viszont veszélybe kerül, amikor a szemközti házba beköltözik egy facér nő, aki mindkét hősünk szívét megdobogtatja.

A főszerepeket játszó Walter Matthau és Jack Lemmon nagyszerű élménnyel gazdagítanak minket. Megunhatatlan, ahogy oltják egymást. Rengeteg mondatuk idézhető, ráadásul a poénok kiállták az idő próbáját, így még 17 elteltével is durván nagyot ütnek. A végére egy kicsit megkomolyodik a film, de még a megható kórházi jelenetet is egy akkora beszólással sikerült lezárni, amit még sokáig emlegetni fogunk.

A poénok mellett a kisvárosi kemény tél hangulata az, ami már az első pillanatokban képes magával ragadni. Mintha megállt volna az idő. Nincsenek az utcán mobilokba ordibáló gyalogosok, meg aktatáskákkal rohangáló üzletemberek, itt csak egy-egy izgága öregember képes megzavarni a tökéletes nyugalmat.

Ezt a filmet nem lehet elégszer megnézni, még ha a tévé kínálatából ki is marad, akkor is célszerű beszerezni és minden évben újra végigröhögni, ahogy Max és John osztja az észt. Az értékelésem pedig egy erőteljes 8/10, mert számomra ez az egyik legkedvesebb karácsonyi film.